Az éjjeli égbolt vásznán milliónyi festékcseppként mozgó lomha csillagok fényében kezdődött az idei Nemzetközi Véraláfutás, sorrendben a százötvenharmadik, ami megrendezésre kerül. Tulajdonképpen a százötvennegyedik, mert volt egy olyan verseny, ahol csak 0-s vért használtak, ezért azt kikiáltották a nulladiknak, habár a nyolcvanhetedik volt a sorban.
Ez is az Élet egyik nagy ellentmondása Fadra szerint, aki a világhírű versenynek helyet adó Eiroon városának köztiszteletben álló polgármestere volt egy hónappal ezelőttig. Akkor már javában zajlott a versenyre való felkészülés, és a szervezkedéssel járó sürgés-forgásban évekig fel sem tűnt senkinek, hogy napról napra fogynak a hivatalnokok: a vért, lévén fogyóeszköz egy ilyen eseményen, előre fel kell halmozni. Ezt tükrözte titkon a verseny szlogenje is: „Ha teli a hold, üres a hivatal.” Fadra, állítólagos szabadságharcosok leszármazottja, a bürokrácia gordiuszi csomókioldója, aki elmondása szerint vérét s életét adná szeretett otthonáért, le akarta rántani a leplet erről a szörnyű áldozatról, de a város szürke eminenciásai úgy gondolták, ezt nem tűrhetik. Végül úgy lett, ahogy Fadra akarta: vérét és életét adta hazájáért, ezzel a mai estén a 43. számú versenyzőt támogatva, aki a természet szarkazmusának köszönhetően még csak nem is a környékről származott.
Ez a történet nem róla szól.
A verseny helyszínétől, a szokásos nyári tökfesztiválnak is helyet adó Dómtól párszáz lépésnyire, ami már tulajdonképpen a város széle (pont a csendes tó mellett), magasodik egy dohos, viharvert viskó, amit csak a Szentháromság és a bikaerős pillanatragasztó tart egyben, és aminek zaját éppen, hogy elnyomja a városból kiszűrődő zsivaj. A vita egy munkanélküli varázsló és haladó szellemű jegesmedvéje között zajlik.
Rys, habár most munkanélküli, korábban – még ha kissé kétbalkezes is, de – munkával rendelkező varázsló volt, aki az Eirooni Alternatív Járműjavítóban dolgozott. Nemrég behoztak hozzájuk pár tehervombatot, akik illegális atomgomba-önellátást végeztek a szomszédos telekről, ami történetesen a Lila Köd herbária gyógynövényeivel van tele. Ez azért volt sajnálatos esemény, mert a gombafogyasztás hatására olyan gázokat termeltek az állatok, amik a Negyedik Nagy Vadászat óta tiltottak (annyira büdös, hogy a keleti bennszülöttek nyilat mérgeztek vele). Rys felhőterápiát javasolt az állatoknak, természetesen tévesen: soha nem sült ki jó abból, ha gomba és felhő egy mondatban szerepelt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: Rys-t hamar lapátra tették, azóta otthon felváltva kesereg-kísérletezget-makramézik szabadidejében, ami tulajdonképpen az egész napját kitölti, mivel nincs állása.
Ezt az áldatlan állapotot elégelte meg Rezon, mivel előző nap egy balul sikerült kísérlet következtében a jobb mellső mancsán kihullott az összes szőre. Azóta szakadatlanul próbálja rávenni Rys-t, hogy keressen magának új munkát, de legalább hagyjon fel a kísérletezéssel.
Nehéz léptek alatt recsegett a veranda lépcsője; a lépések tulajdonosa szerencséjére éppen Rezon két levegővétele között kopogott – a medvét kizökkentve gondolatmenetéből. Rys, miközben ballagott az ajtó felé kinyitni azt, két dolgon gondolkodott: először is mekkora szerencse, hogy jött valaki, így nem kell Rezon „Keress magadnak munkát, mert ha egy reggel a felhős égbolt alatt ébredek, mert lerobbantottad felőlünk a tetőt” – kezdetű monológját végighallgatnia. Utána pedig azon tűnődött, hogy vajon ki lehet a jövevény, hiszen a falusiak ritkán látogatják meg őket, és akkor sem kopognak.
Rys-nek az idegen láttán (először természetesen kinyitotta az ajtót, mert azon ő sem lát át, bármennyire is szeretné) furamód kikerekedtek a szemei és huszonhét fokban balra dőlt a feje.
- Mit akar? - kérdezte a pocakos, idegesítően hegyes kecskeszakállas férfit.
- Utat! - visította az idegen, és egy ciklikus ívekkel tarkított parabolára emlékeztető pályán közlekedve beszabadult a házba.
- Mi a…? - A konyhába belépő Rezonnak torkán akadt a só, amikor a váratlan vendég nyakon találta dobni az első kezébe akadó tárggyal, ami esetünkben a sótartó volt.
- Tudta, hogy még él a télikabátja? - fordult Rys-hez a köpcös, aki éppen akkor beért a hallból.
- Ki maga? - már harminchárom fokban dőlt a feje.
- Télikabát? - Rezon igyekezett rendbe tenni a vízháztartását, mert a só azt is és őt magát is felborította.
- Nem, Bob vagyok. - nyögte az idegen, és azzal a lendülettel, amivel álomba merült, elterült a padlón.
Rezon és Rys a nappalijuk közepén elterülő, jelentős gravitációs mezőt gerjesztő objektumot nézte. A medve széttárta mancsait, és feltűnően hol a varázslóra, hol az idegenre nézett, jelezve, hogy az nem kívánatos teher, és cselekedjen.
- Mi legyen vele? - kérdezte tanácstalanul Rys. Rezon megunta a tétlenséget, és komótosan elindult a hátsó teraszra, így válaszolt:
- Ajánljuk fel a versenyre fődíjnak, elég húsos.
Igaza volt: Bob olyan ember, akit könnyebb átugrani, mint megkerülni.
***